- Melyik volt eddig a legemlékezetesebb DVTK vonatkozású meccsed?
- Még 19 éves sem voltam, amikor 2013. májusában egy PMFC - DVTK mérkőzésen két gólpasszt adtam, egészen idén szeptember elejéig ez volt a legemlékezetesebb “diósgyőri” mérkőzésem. Bízom benne, hogy hamarosan más találkozókat is fel tudok majd sorolni azzal a különbséggel, hogy a DVTK győz a végén.

- Ugorjunk vissza az elejére! Hogyan lettél labdarúgó?
- Sportcsaládból származom, édesapám egykor játszott a szekszárdi NB III.-as csapatban, és a környéken alacsonyabb osztályban is. Később pedig, amikor tehették, anyukámmal rendre eljöttek minden meccsemre. Én már kicsi gyermekkoromban rajongtam a labdáért, kiscsoportosként levittek a szüleim focizni. Ez folytatódott az iskolában, illetve az utánpótlás-neveléséről híres Szekszárdi UFC-ben, ahonnan az általános iskola elvégzése után kerültem Pécsre. Nincs messze a baranyai megyeszékhely, de sokat számított az is, hogy nagyon át akartak igazolni, több edző is biztatott, hogy fejlődni tudok a PMFC-ben. Amikor 2013. elején Márton Gábor lett a vezetőedző, bátran nyúlt a fiatalokhoz, télen végig az első csapattal edzettem, sorra kaptam a játékperceket a felkészülési mérkőzéseken, az első tavaszi fordulóban pedig győztes mérkőzésen debütáltam az élvonalban az MTK ellen. Ettől kezdve minden villámgyorsan történt, egyre többször kaptam helyet a kezdőcsapatban, majd a következő években a PMFC alapembere lettem. A 22 éves öcsém, Patrik is hozzám hasonló pályán indult el, a szekszárdi éveket követően Pécsre került, jelenleg pedig az NB III.-as Kozármislenyben szerepel.

- Sok fiatal eljut az élvonalbeli debütálásig, utána viszont nem tud megragadni a csapatban. Nálad min múlt, hogy a bemutatkozást követően töretlenül ívelt fölfelé a karriered?
- Biztosan nagyon fontos az edző személye, sokat számít, hogy mekkora támogatást ad, és mekkora bizalma van a fiatalokban. Emellett nem szabad elkényelmesedni, éppen a bemutatkozást követően jön a nehezebb feladat, hosszú távon jó teljesítményt nyújtani. Nekem azt tanították, hogy aki 100 NB I.-es mérkőzésen pályára lép, az nevezheti magát szó szerint élvonalbelinek. Ezt kell szem előtt tartani.

- Talán még most is Pécsett játszanál, ha nem zárják ki a csapatot az OTP Bank Ligából. Amikor váltani kellett, miért a Puskás Akadémiát választottad?
- Szerencsére nagyon sok ajánlat közül válogathattam, végül az döntött a PAFC mellett, hogy rajtuk éreztem leginkább, hogy szeretnének a csapatukban látni, illetve a pécsi edzőm, Robert Jarni is Felcsúton folytatta. Az első szezon nem a tervek szerint alakult, kiestünk, de meg sem fordult a fejemben a távozás, igyekeztem az NB II.-ben is minél jobban teljesíteni. Nehezen indult a következő idény, de végül magabiztosan, és korán sikerült bebiztosítani a feljutást. A harmadik év lett a legjobb, a bajnokságban a 6. helyen végeztünk, a Magyar Kupa döntője pedig egyszerre óriási élményt és óriási csalódást jelentett a vereség miatt.

- Ehhez képest most Diósgyőrben beszélgetünk. Mi történt?
- Szinte a semmiből jött a váltás, augusztus közepén még kezdőként játszottam a Kisvárda ellen, majd kereshettem új klubot. Felidéződött a legutóbbi klubváltásom, ismét több ajánlatot kaptam, és azért választottam a DVTK-ét, mert ők hívtak a legintenzívebben, nem feledve azt sem, hogy ez egy nagy múltú klub, komoly szurkolótáborral és infrastruktúrával. Már három éve is kerestek, de úgy látszik, ebben az esetben is igaz az, hogy ami késik, nem múlik mondás, végül eljött a piros-fehérbe öltözésem ideje is. A döntésem előtt több emberrel konzultáltam, többek között azokkal, akik Diósgyőrből érkeztek Felcsútra, és dolgoztak már Fernando Fernandezzel. Ők is megerősítették, hogy ez a játékstílus fekszik nekem, gyorsan be fogok illeszkedni.

- Igazuk lett? Mi jellemzi a DVTK játékát?
- A sok rövid passzra alapuló spanyolos foci. Magyarországon a legtöbb csapat biztos védekezésből próbálkozik az ellentámadásokkal, ami sok esetben arról szól, hogy majd csak lesz valami, ha odakerülünk az ellenfél kapujához. Mi nem ezt szeretnénk, azonban a mi játékunkat nagyon sokat kell gyakorolni, hogy mindig legyen szabad ember, aki várja a labdát.

- Korábban talán kissé támadóbb feladatot kaptál, mint az első két diósgyőri meccseden. Könnyen megbirkóztál vele?
- Aki egész pályafutása során a középpálya közepén játszott, és már van mögötte néhány mérkőzés az élvonalban, az könnyen tud alkalmazkodni bármelyik poszthoz. Szívem szerint fele-fele arányban védekezem és támadok, de ha inkább a védekezésből kell kivennem a részem, azt is meg tudom oldani, csak hasznára legyek a csapatnak. Mint minden játékos, én is szeretek gólt lőni, de valahogy fiatal korom óta úgy alakult, nagyságrendekkel több gólpasszt adok. Ezt a jó szokásomat Diósgyőrben sem szeretném feladni, Mezőkövesden két assziszttal mutatkoztam be.

- Hogyan értékeled a legutóbbi bajnokit? Hiszen sok pozitívumot fel lehet sorolni, de mégis vereséget szenvedett a csapat.
- Az biztos, nem ilyen bemutatkozásról álmodtam! Rengeteg néző kísért el minket, mégis 3 gólt kaptunk 4 perc alatt. Pedig kifejezetten jól kezdtünk, az első percekben többször is elértünk az ellenfél kapuja elé, sorra érkeztek a veszélyes pontrúgások, majd jött a rövidzárlat. Ekkora előnyt senkinek sem szabad adni, nemhogy egy élvonalbeli vetélytársnak. Utána küzdeni tudásból jól vizsgáztunk, visszajöttünk a találkozóba, felzárkóztunk 3-2-re, de nem sikerült egyenlíteni, sőt egy kontra után ők lőttek még egy gólt. Most nem így érzem, de tíz év múlva talán már nem csak a vereséget fogom emlegetni az első mérkőzés kapcsán, hanem a két gólpasszt is, illetve azt, hogy már akkor lehetett látni pozitívumokat.

- Múlt héten az ESMTK ellen a Magyar Kupában továbbjutást ünnepelhettél a társakkal.
- A kupasorozatok azért szépek, mert a kiscsapatok - főleg egy mérkőzésen - rendre meglepetést okozhatnak. Az előző idényben a Videoton és az FTC is alacsonyabb osztályú ellenféllel szemben maradt alul. Nehéz mérkőzést játszottunk, de úgy gondolom, legfontosabb a továbbjutás, a részletekről pedig lehet vitázni, de nem érdemes.

- Amellett a részlet mellett azért ne menjünk el szó nélkül, hogy az utolsó negyedórában középső védőt játszottál.
- Engem már nem lehet meglepni, amióta 2014-ben Poleksić sérülése miatt 20 percig védtem a pécsi kaput az ETO ellen. És nem kaptam gólt! Pedig szögletnél 176 centiméteres magasságommal igencsak fel kellett néznem az ellenfél támadóira, a társak hátra is szóltak, hogy “a beadásra gyere ki!”, majd hozzátették: “ha tudsz”. Legutóbb még az utánpótlásban játszottam középső védőként, az ESMTK ellen a kisebb sérüléssel bajlódó Lipivel (Lipták Zoltán - a szerk.) cseréltünk a biztonság kedvéért, nehogy baj legyen egy versenyfutásnál.

- Sikerült gyorsan beilleszkedni Diósgyőrben?
- Makrai Gáborral egy csapatban játszottunk Felcsúton, illetve Forgács Dáviddal és Tamás Márkkal szerepeltünk együtt az U21-es válogatottban. A többiek többségét pedig ellenfélként ismertem. Az első pillanattól kezdve mindenki barátságosan fogadott, segítőkész, minden pozitív, pedig nem egyszerű úgy csatlakozni egy öltözői közösséghez, hogy már megy a bajnokság. Már találtam lakást a belvárosban, ez is egy gonddal kevesebb, a mérkőzések után tudok a pihenéssel foglalkozni.

- Mivel telik a szabadidőd? Az aktív vagy a passzív kikapcsolódás híve vagy?
- Imádom a sportot, de nem csak csinálni, hanem nézni is. Persze focizni a legjobb, de mondjuk kirándulás helyett inkább bekapcsolom a tévét. A foci az első, de a jégkorongtól kezdve a kosárlabdán át mindent megnézek.
Ha pihenőnapunk van, akkor akár négy Premier League-mérkőzést is meg tudok nézni egymás után. Nagyon magával ragadó ez a bajnokság, ha az utolsó játszik az utolsó előttivel, akkor is végig lüktet a játék. De jöhet olasz vagy spanyol foci is, egyedül a Bundesliga nem köt le valamiért, akkor inkább egy magyar másodosztályú találkozó. De szívesen kimegyek akár egy NB III.-as meccsre is, csak pattogjon a labda. Ha pedig nincs a tévében semmi, akkor az interneten nézek videókat szurkolókról, játékosokról. Tényleg kitölti az egész napomat a foci.

- Nézőként hátradőlsz, és élvezed a látottakat, vagy azt figyeled például, miért egy vonalban áll föl a négy védő?
- Is-is. Kisebb csapatok mérkőzésein inkább élvezem a küzdelmet, a sztároktól viszont igyekszem ellesni valamit. Mesüt Özil a kedvenc játékosom, mindig figyelem, hogyan helyezkedik, hol veszi föl a labdát, milyen passzokkal szolgálja ki a társakat, vagy az inkább védekező Cesc Fàbregas - ezzel el is árultam, hogy az Arsenal a kedvenc csapatom - miként oldja meg a feladatát. A magyar bajnokságban teljes meccseket nem szoktam nézni, mert a legtöbb esetben ütközik a saját találkozónkkal, de az összefoglalókat mindig figyelem. Ebben az esetben az is segítségemre van, hogy szinte mindegyik játékos ellen játszottam már, az ellenfelekről is van a fejemben egyfajta elképzelés. Ettől függetlenül azért rendszerint utánanézek, kivel találkozunk, és persze az edzői stáb is rendesen felkészít.

- Nem akarlak visszavonultatni, de ez már egyfajta felkészülés a sportolói karriered utáni időre?
- Mindenképpen a focin belül szeretnék maradni, az még nem kristályosodott ki, hogy milyen pozícióban. Úgy érzem, tanultam, tapasztaltam már annyit - és reményeim szerint még fogok is -, amit érdemes átadni másoknak. Távolabbi céljaim között szerepel az edzői végzettség megszerzése, de hogy ezt edzőként, menedzserként vagy játékos-megfigyelőként fogom hasznosítani, arra még korai válaszolni.

- Melyek voltak eddigi pályafutásod csúcspontjai?
- Pécsett az öltözőben és a pályán is jó csapat alakult ki, aminek meglett az eredménye, a 16 csapatos bajnokságban végeztünk a 7. helyen. Ezt követően a PAFC-ban nyújtottam olyan teljesítményt, hogy meghívtak a válogatott keretébe. Ha pedig mérkőzést kell kiemelnem, akkor az Oroszország elleni barátságos válogatott találkozót említem, ahol együtt énekelhettem a Himnuszt a közönséggel, és már az élmény felemlegetésétől kiráz a hideg. Egy profi labdarúgó célja nem lehet más, mint minél többször átélni ezt. De a PAFC - Újpest kupadöntő is örök élmény marad. Bízom benne, a most induló diósgyőri karrierem is tartogat néhány hasonlóan emlékezetes pillanatot!