- Hogyan lett a DVTK sofőrje?
- Az LKM-ben dolgoztam buszsofőrként, és szurkolóként rendszeresen jártam a DVTK mérkőzéseire. 1971-et írtunk, az akkori Jugoszláviában, pontosabban Boszniában játszott a Közép-európai Kupában a DVTK, amikor szóltak, hogy semelyik sofőr nem vállalja az utat, mit szólnék én hozzá. Nemet mondtam dacból, mert én saját zsebből vizsgáztam le abból, amelyik képzésre a többiek a gyár pénzén jártak. Végül a gyáregységvezető hívatott magához, és rávett, hogy igent mondjak. Április 2-án indultunk, tíz napra utaztunk, mert amikor visszatértünk Magyarországra, akkor Csepelen szálltunk meg és a túra keretében tudtuk le a Honvéd elleni bajnokit. A Čelik Zenica ellen a hazai 1-0-s győzelem után idegenben 4-1-re kaptunk ki, míg a Honvéd ellen 2-0-s vereséget szenvedtünk, azaz nem indult jól az új munkám. Megtettem minden tőlem telhetőt, de igazából nem is számítottam folytatása, amikor a DVTK részéről megkeresték a főnökömet, hogy továbbra is számítanak rám.
 
- Melyek voltak a legemlékezetesebb mérkőzések?
- A helyszínen szurkoltam a Beşiktaş ellen 1977-ben, majd a Kaiserslautern ellen. Ferihegyig szállítottam a csapatot, lezártam a buszt, és egyfajta jutalomként elrepülhettem én is Isztambulba, illetve Németországba, nagy dolog volt ez akkoriban. 1979-ben Bécsbe busszal utaztunk, Fükő Sanyi góljával nyertünk, itthon pedig meglett a továbbjutás az UEFA-kupában. Legtávolabb Szalonikiben jártam a csapattal, ahol Salamon József átigazolása kapcsán létrejött üzlet keretében lépett pályára a DVTK barátságos mérkőzésen.
 
- Mennyit lát egy sofőr a mérkőzésből?
- Ez változó, van, amikor kilencven percet, máskor kevesebbet. Előfordult, hogy a vége felé kettővel ment a hazai csapat, el is voltam kenődve a lelátón, ezért inkább úgy döntöttem, hogy kiállok a busszal és befűtöm a járművet. A lefújás után jöttek ki lógó orral a hazai szurkolók, amit nem tudtam mire vélni, hiszen a kapott gól ritkán jár nagy ricsajjal, csak amikor mondták, hogy jó utunk lesz hazáig, akkor értettem meg, hogy sikerült egyenlíteni.
 
- A mai fiataloknak és a buszok szerelmeseinek érdemes lehet felidézni a régi járműveket.
- Eleinte egy 28 személyes, 85 lóerős Ikarus 31-es busszal utaztunk (a kék színű - a szerk.), majd 1974-től pedig Ikarus 255-össel jártunk, ami már 45 személyes és 185 lőerős volt (a piros - a szerk.). Valódi luxust jelentett, hogy olajkályha melegítette az utasokat.
 
 
 














- Milyen volt a közlekedés autópálya nélkül, de sokkal kisebb forgalomban?
- A Miskolc-Budapest távolságot két és fél óra alatt tettük meg, de a rekord két óra, amikor a Kaiserslautern csapatával sietni kellett Ferihegyre, hogy elérjék a repülőgépüket. Rendőri felvezetéssel mentünk, nem álltunk meg, de talán még csak nem is lassítottunk.
 
- Milyen „diósgyőri” munkái voltak még?
- Amikor nem utazott a focicsapat, akkor a kosárlabdázókat, a birkózókat, ritkábban a súlyemelőket szállítottam a mérkőzések, versenyek színhelyére. Kami bá’-val (Kamarás István - a szerk.) sok mérkőzésre utaztunk együtt a hetvenes évektől, Medgyesi Judit, Winter Ilona, Áron Balázsné, nagyszerű csapat jött össze Diósgyőrben. Amikor kivált a DKSK, akkor már nem én szállítottam őket.
A kosarasok és a labdarúgók vidámabb társaságot alkottak, a birkózók és a súlyemelők viselkedésére talán jobban rányomta a bélyegét az az irdatlan mennyiségű munka, amit az edzéseken végeztek. Ettől függetlenül nagyon szerettem a Szalontai testvéreket, Jászkai Imrét, Rusznyák Józsefet és a társaikat, vagy éppen az edzőjüket, Gutman Józsefet.
 
- Kik voltak a kedvenc játékosai?
- Szeretettel emlékszem az Aranycsapat minden tagjára, vagy a korábbiak közül Horváth Bandira. Mindenkiről tudnék történetet mesélni, mert sok minden történt az évek alatt, az is előfordult, hogy Salamon Józsi segített termosztátot javítani. Vagy Váradi Ottó, akinek a hangja most is a fülemben cseng, ahogy előre kiált: „Roziiiiii! A kecske nyalja a rendszámot!”
 
 
- Van még ilyen sztori?
- Megsérült Kovács Pali, és Martis Feri is betegeskedett, azaz nem maradt jobbhátvéd. Szabó Géza úgy döntött, hogy a 18 éves Szántó Gabit vigyük el az összetartásra. Amikor Hejőcsabán megálltunk a nagy busszal Gabi háza előtt, azt hitte, valami beugratás készül, nem akart felszállni az üres buszra. Beletelt pár percbe, mire meggyőztük, hogy jöjjön.
 
Egy másik: Kovács Pali - aki egyszer még a napszemüvegét is kölcsönadta egy jugoszláviai út során, mert annyira szembe tűzött a nap, hogy alig láttam a könnyeimtől - elhagyta a gyűrűjét út közben, amit én találtam meg. Egy pihenő során kérdeztem a játékosokat, hogy kié lehet, de nem jelentkezett érte senki, mert a Pali akkor éppen leszállt. Gondoltam, azoké a játékvezetőké, akik Szombathelyről Tatabányáig velünk utaztak a meccs után. Amikor azonban visszaszállt a buszra Pali, kérdezte, hogy nem-e találtam egy gyűrűt? De hál’ Istennek sose tűnt el semmi a kocsiból.
 
- A régi játékosok elbeszélése szerint rend és fegyelem uralkodott mindig a buszon, előfordult, hogy a serdülők meccse alatt kitakarította a járművet, majd a felszálló fiatalokat egy cetliből puskázva dorgálta meg, hogy milyen rendetlenséget hagytak maguk után.
- Akkoriban még mindenhol lehetett dohányozni, a menetrendszerű járatokon is. Egyszer hallottam a hírekben, hogy Tatabányán leégett egy busz a dohányzás miatt, illetve engem is bosszantott, ha kiégették az üléshuzatot. Ezért úgy döntöttem, bárki is utazik velem, az „én” buszomon nem lehet rágyújtani, de a megállókat úgy terveztük, hogy a dohányosok is kibírják az utazást. Csucsu (Görgei János - a szerk.) csinálta azt, hogy hátul meggyújtott egy gyufát, amit persze rögtön éreztem elöl, és tudtam, hogy a bagósok már szeretnének felállni az ülésből és kinyújtóztatni a végtagjaikat.
 
 
- A szurkolók számára a nagy meccsek a legemlékezetesebbek, így van ez a sofőrökkel is?
- Az az igazság, hogy a régebbi fontos találkozók jobban megmaradtak az emlékezetemben, mint az újabbak. Mint például az 1980-as kupadöntő, aminek megvolt az előzménye is. A Vasas ellen játszottunk nem sokkal korábban bajnoki mérkőzést Diósgyőrben. A középhátvéd Salamon megsérült, Mészöly Kálmán pedig ezt nyilatkozta: „lemegyünk Diósgyőrbe, és csak az a kérdés, hogy hány góllal nyerünk”. Nos, a DVTK, a nagyszerűen játszó Kutasival a védelem közepén 4-0-ra győzött. Majd következett a veszprémi kupadöntő ugyanebben a párosításban. A megelőző napon Szántó Gabi Debrecenben vizsgázott az egyetemen. Géza mondta neki, hogy úgy készüljön reggel edzés, mire azt a választ kapta, inkább lefutja Gabi este a penzumot, csak mondja meg, hogy mennyit kell. Kimegy vele a gyúró meg a sofőr, hogy ne legyen egyedül és lefutja a parkban este tíz után. Úgy is történt, és a mecccsen rendkívül fitt volt.
 
Másnap reggel néztem az újságot, és ugyanazt olvastam, mint a 4-0-s meccs előtt: „csak az a kérdés, hány góllal győz a Vasas”. Mondtam is Gézának, hogy megvan a meccs. Kérdezte, hogy honnan tudom? Mutattam neki az újságot, és elmosolyodott. Ha nem is 4-0, de 3-1 lett a vége, csodálatos gólokkal és csodálatos játékkal győztünk.
 
- A labdarúgóknak a lefújás pillanatában ér véget a meccs, a sofőrnek viszont csak akkor, ha épségben hazaszállította a csapatot.
- Az említett kupadöntő után elindultunk haza. A Vasas busza 10 perccel hamarabb hagyta el a stadiont, de fűztek a többiek, hogy „érjük már őket utol, hogy gratulálni tudjunk nekik”. Közben találkoztunk egy honvédségi alakulattal, 15-20 harckocsi. Megfogtak bennünket, biztos voltam benne, hogy esélytelen a dolog, de nem adtam fel. Ahol lehetett, tapostam neki, Székesfehérvár végén jött el a pillanat, beértük a másik buszt. Villantottam a kollégának, megelőztük őket, és felgyújtottam a lámpákat az utastérben, hogy lássanak bennünket, és lássák a Magyar Kupát. De ezzel még nem ért véget. A játékosok arra biztattak, hogy lassítsak, amit megtettem, csak azért, hogy még egyszer megelőzhessük őket. Akkor már dudáltam is. A budaörsi benzinkúton megálltunk, ott előzött le minket megint a Vasas busza, ha megállnak, annak nem biztos, hogy jó vége lett volna. De ahogy mentünk hazafelé, nyomtam a dudát, micsoda hangja volt a budai az alagútban! A csapat jó hangulata ilyenkor rám is átragadt. Az Andrássy úton a Hősök teréig végig nyomtam a dudát, a büntetés sem érdekelt, szerencsére nem járt arra rendőr. Jó hangúan énekeltek hátul a srácok, Salamon, Veréb, Oláh mind-mind nagy nótásnak számítottak, ilyenkor olyan gyorsan haza tudtunk érni.
 
- Nem csak felnőtteket, fiatalokat is szállított.
- Igen, az utánpótlás csapatokat is utaztattam. Rendszeresen jártunk ki Csehszlovákiába tornákra, élvezetes meccseket játszottak a diósgyőri ifik, talán nem véletlen, hogy sok játékosból vált NB I.-es futballista később. Szűcs Pista, a Teodoru testvérek mind-mind nagyszerű játékosok voltak, akiket már azelőtt láttam játszani, hogy bemutatkoztak volna a felnőttek között, de a fiatalabbak közül Vitelki Zolit nagyjából serdülő korától ismertem.
 
 
- A régiekkel tartja a kapcsolatot?
- Csányi Józsival szinte a haláláig rendszeresen találkoztam. A csapat játékosai közül össze szoktunk futni Veréb Gyurival, Salamon Jóskával, Oláh Ferivel, Tatár Gyurival. Veréb Gyuri mindig odafigyel ezekre az összejövetelekre, ő a fő szervező. Büszke vagyok rá, hogy meghívnak, ennek ellenére nem mondanám azt, hogy én voltam a DVTK Aranycsapatának 12. tagja. Számtalanszor mondták, hogy nyugodtan menjek be az öltözőbe, akkor is ha a taktikáról van szó, én azonban köszöntem a lehetőséget és a bizalmat, nem éltem vele soha.
 
- Meccsre jár még?
- 1996. november 1-jén vonultam nyugdíjba. Az első csapat meccseit már a televízióban nézem csak, egy kedves kis baráti társasággal szoktunk közösen szurkolni. Ha jó idő van, és nekem sincs különösebb elfoglaltságom, akkor járok ki utánpótlás mérkőzésekre, hiszen az unokáim, a Bánhegyi testvérek, Donát és Bogdán a DVTK-ban védenek (Bánhegyi Donátot rendszeresen hívják az U16-os válogatott keretébe - a szerk.). Régen jártam mérkőzésen a Diósgyőri Stadionban, azonban nem mondom azt, hogy teljesen visszavonultam, mert remélem, az unokám fog védeni a felnőtt csapatban. Akkor pedig ott a helyem a lelátón!
 
Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!